Honlap neve

Szlogen kell ide.

Szeptember 1-én (Csütörtökön) magabiztosan sétáltam az iskola felé. A magabiztosságomat a számtalan költözésnek köszönhetem. Először apa állása, aztán anyáé, végül meg kellett találni az optimális helyet a kettő között. Ez lenne Buda. A nyár folyamán költöztünk be, egy kétszintes családi házba. A kertből szép panoráma nyílik, van benne hintaágy, kerti grill és medence. Alapvetően király. Viszont ismételten el kellett hagyni a barátaimat. Már megszoktam, de azért nehéz. De hála a sok költözésnek gond nélkül nyitok be egy terembe, sőt, elvárom, hogy mindenki rám figyeljen. Ez azóta van így, hogy az első költözésünknél nem viccelek, ha azt mondom, hogy mindegyik fiú meghívott a bálba. Sőt, még a legtöbb „népszerű”. Én sem tartom magam csúnyának. Jó ez elég beképzelten hangzott, de nem annak szántam. Egyszerűen nem szeretnék álszerény lenni. Az az egyik legutáltabb tulajdonság, legalábbis szerintem. Szóval, nem tartom magam csúnyának, de azért túlértékeltek. Fekete könyékig érő hajam van, kék szemem. Viszonylag magas, és vékony. De nem az a gebe.

Reggel a szekrény előtt állva tomboltam. Azt a ruhát akartam felvenni, ami tegnapelőtt volt rajtam, de anya nem mosta ki. Rám tört a hiszti roham, de végül sikerült kiválasztanom egy égszínkék ruhát, amin fekete virágminták vannak, és a derekán egy fekete szalaggal kell megkötni. Egy fekete topánkát vettem fel hozzá. Utána megfésülködtem, és a hajamat egyszerűen kiengedve hagytam. Az évnyitó már tegnap volt, amire nem mentem el, mert áthoztuk az utolsó dobozokat a régi házunkból.

Fél nyolckor elindultam a suliba, ami tíz percre volt gyalog. Néztem a környéket, ami annyira különbözött a régiektől. Nem az a beton tömb. Inkább fás és ligetes. Az iskola elé érve, azonnal rám szegeződött egy csomó tekintett, és jött a sugdolódzás. Mosolyogva bementem és megkerestem a titkárságot. Az iskolatitkár egy fiatal, körülbelül huszonnégy éves nő volt.

-          Jó, reggelt kívánok! – köszöntem illedelmesen.

-          Neked, is! Gondolom te vagy az új diák a 11. B-ből.

-          Igen. Sztella vagyok.

-          Üdvözöllek Sztella a Budai Sport- és Zene-tagozatos Gimnáziumban! Úgy hallottuk, hogy az előző iskoládban versenyszerűen társas táncoltál és egy zenekarban doboltál.

-          Igen.

-          Szóval, ha nem bánod ezekre a szakkörökre adtuk le a jelentkezésed. Persze bármelyiket visszamondhatod, és jelentkezhetsz másikra is, de a formalitás miatt szükség volt erre.

-          Értem.

A következő pár percben átadta az órarendemet, a szekrénykulcsomat (persze a szekrény számát is megmondta), meg a könyveimet. Utána pedig felkísért a teremhez. Sok sikert kívánt, azzal elment. Magamra varázsoltam egy bájos mosolyt és lenyomtam a kilincset. Jó hangosan köszöntem, mire a hátul ülő, gondolom „menő” fiúk is rám néztek. Szerintem meglepte őket ez a magabiztos hang, mivel általában ilyenkor valami nyamvadt egércincogás hallatszik az érkezőből. Na, én ennek a szöges ellentéte voltam. A tanár kérése nélkül elkezdtem mesélni magamról. Többnyire azt mondtam el, amit a titkárnő (mármint a régi szakköreimet, meg a nevemet), kiegészítve a két bátyámmal, meg a kutyámmal, Fantommal. Nem mindennapi neve van, de a barátnőm már elnevezte, amikor odaadta. Az anyja allergiás volt a kutyaszőrre, nálam viszont meglátogathatta.

-          Köszönjük Sztella! Most pedig ülj le oda! – mutatott az egyetlen üres padra az osztályfőnök.

Ahogy a pad felé néztem elmosolyodtam, ugyanis a „menő” hármas előtti pad, bal szélére kellett ülnöm. Az osztályban egyébként öt padsor van, mindegyikben egy hosszú háromfős paddal. Egy vörös hajú lány ült mellettem és elég érdekes pillantásokkal méregetett. Végül úgy döntött, hogy jobb velem jóban lenni, és mosolyogva bemutatkozott.

-          Faludi Kármen!

Mivel én már bemutatkoztam, csak mosolyogva bólintottam. Az órán a nyárról dumáltunk. Csendben figyeltem és próbáltam memorizálni a neveket. Azt hiszem így volt:

/ Antal Dominik / Bíró Eliza / Einvág Fanni / Fabók Krisztián / Faludi Kármen / Horváth Zsolt / Ivanics Mónika / Kepner Bence / Kiss Szabolcs / Lovász Péter / Molnár Emese / Németh Patrik / Rezsek Kornélia / Varga Kristóf / na, meg persze én…

Első szünetben azonnal letámadtak. Szinte mindenki a padom körül ácsorgott és kérdezősködött. A mögöttem ülő „menők” közül is ketten odajöttek, egyikük pedig, Patrik begyűjtő üzemmódban hallgatott. Egyből levágtam, hogy ő az a srác, akiért a lányok futnak, nem pedig fordítva. Szerintem azt várta, hogy odamenjek hozzá, de erre várhat. Kármen is kiszúrta, hogy engem figyel, mint akit megbabonáztak, ezért odament hozzá. Meg akarta csókolni (szóval együtt vannak), de Patrik elhúzta a fejét és tovább bámult engem.  Kármen felém fordult én meg gyorsan elkaptam a tekintetem, de így is láttam az arcán keveredő érzelmeket. Gyűlölet, döbbenet, bosszúvágy. Azt hiszem, nem leszünk a legjobb barátnők, de valahogy csak kibírom.

Második szünetre valaki elterjesztette, hogy „Egy űber csínos lány érkezett a 11. B-be”, és ez a valaki nem én voltam. Szóval második szünetben már egy csomóan jöttek be a terembe más osztályokból. Konkrétan megbámulni, vagy bemutatkozni. Kicsit kezdtünk sokan lenni, és a levegő teljesen beállt. Sőt, alig volt már a teremben levegő! Kezdtem egy kicsit rosszul lenni. Szerencsére csengettek így a legtöbben kivonultak a teremből. Kinyitottam az ablakot és megkönnyebbülve elmosolyodtam az enyhe szellőtől. Mikor becsapódott a terem ajtó, leültem a helyemre és figyelmemet a tanár felé fordítottam. Néha hátrafordultam, és bár hányszor ez történt, Patrik mindig engem nézett. Szerintem elbambult, vagy csak szimplán fura. Vagy mindkettő.

Negyedik óra után, mindenki vidáman pattant fel a helyéről. Én felhívtam Bálintot (fiatalabb bátyám), hogy jöjjön elém kocsival, mert van egy tonna könyvem. Bálint roppant büszke a jogsijára, mivel elsőre sikerült neki. Ezt szerette is hangsúlyozni, főleg Dávid jelenlétébe, ugyanis neki csak másodjára jött össze. Amúgy Bálint 19 éves, Dávid pedig 21. Utóbbi a barátnőjével összeköltözött az egyetem közelében. Előbbi az evolúciós zsákutca kocsival. Amíg Bálintot vártam, leültem a suli lépcsőjére és beraktam az MP4-em, hogy zenét hallgassak, de Patrik megzavart ebben. Leült mellém és amolyan „beszélgessünk” arckifejezéssel, rám nézett. Nem bírtam ki mosolygás nélkül. Láttam rajta, hogy még sosem kezdeményezett ő. Ez alapján arra tudok következtetni, hogy az iskola csajainak elég gyenge jelleme van, de hagyjuk!

-          Szia! Patrik! – mutatkozott be, mintha nem tudnám.

-          Sztella! – feleltem mosolyogva.

-          Mit hallgatsz? – bökött az MP4em felé.

Tulajdonképpen semmi nem ment benne, de észrevétlenül benyomtam a gombot és elmondtam, ami jött.

-          Metallica.

Válaszképp döbbent tekintet. Ezt már megszoktam. De egy lány miért ne hallgathatna Metallicát vagy éppen P.mobilt.

-          Szeretem a Green Dayt is. – tettem hozzá, mire már nem nézett rám döbbenten (annyira).

-          Aha. Én is bírom. – bökte ki.

Ebben a pillanatban megérkezett Bálint. Patrik felajánlotta, hogy odacipeli a könyveimet. Magamba elfojtottam a nevetést, és vidáman elfogadtam, mit sem törődve a többi ember döbbent tekintetével. Biztos meglepte őket Patrik új éne, vagy micsoda. Mert szerintem az elmúlt 17 évben egyszer sem tett ilyen „nemes” gesztust. Bálint belülről kinyitotta az ajtót, én pedig megköszöntem Patriknak a segítséget, aztán elköszöntem tőle. Drága bátyám azonnal kérdezősködni kezdett. Esküszöm, olyan, mint egy pletykás lány. Csak rosszabb!

Megkönnyebbülten szálltam ki a kocsiból, mert Bálint még mindig faggatott. Fogtam a könyveimet és bezárkóztam a szobámba. A délutáni tervem az volt, hogy a régi tancuccaimat kikukázom, és helyet csinálok az újaknak. Mikor ezzel végeztem el kellett mennem füzetet, meg új tolltartót venni. Apunál még egy új iskolatáskát is kikuncsorogtam.

Épp tolltartót választottam, amikor valaki hirtelen megérintette a hátamat. Olyan gyorsan fordultam meg, hogy megcsúsztam a frissen mosott padlón és majdnem hasra estem. Azért csak majdnem, mert Patrik elkapott. Ahogy fölnéztem rá, megdöbbentem. Addig észre sem vettem, hogy milyen szép mélyzöld szeme van. Annyira különös volt, hogy legalább két percig csak bámultam. Ő kezdte magát kínosan érezni, ezért inkább elfordult.

-          Köszönöm, és ne haragudj a bámulásért!  - vetettem rá egy elbűvölő mosolyt.

-          Semmi! Még csak most vásárolsz?

-          Aha. Egész nyáron költöztünk és most van rá időm.

-          Értem.

Ismét ránéztem Patrik arcára, és azok a szemek megint magukba akartak szippantani. Volt bennük valami megbabonázó. Nem is értem, hogy eddig, hogy nem vettem észre. Lehet jobban lekötött, hogy beilleszkedjek. Pedig ilyen részletek ritkán kerülik el a figyelmemet. Patrik egyébként irtó helyes is volt. Az a barna felzselézett haja, elbűvölő mosolya, na meg persze a mindent verő szemek. Szegényt megint bámultam, de nem tudtam elfordítani a fejem. Mintha egy mágnes vonzotta volna. Azért elég gáz, hogy nem bírok magamnak parancsolni. Legszívesebben Patrik szemébe nyomtam volna egy napszemüveget. Tényleg, napszemüveg! Azért nem láttam egész nap a szemét, mert napszemüveg volt rajta. A tanár kérte is, hogy vegye le, de ő ragaszkodott hozzá. Bezzeg akkor nincs rajta, amikor én szeretném. Mondjuk, lehet, hogy jobb is, hogy csak most szúrtam ki, mert különben biztos nem tudtam volna az órára koncentrálni. Szerencse, hogy mögöttem ül. Nem kell attól tartanom, hogy hátranéz.

-          Sztella! – zökkentett ki a gondolataimból.

-          Jaj, ne haragudj – sikerült végre elkapnom a tekintetem. – Egyszerűen muszáj megbámulnom az embereket. – hazudtam.

Igazából soha senkit nem szoktam bámulni. De senkinek sem volt ilyen természeten túli, magába bolondító, zöld szeme. Kezdem megérteni, hogy miért szerelmes minden lány Németh Patrikba. Szerintem ezzel ő is tisztában van, de nagyon hihetően játssza a zavarban lévő, aranyos srácot. Ami egyébként remekül áll neki.

Segített hazavinni a füzeteimet. Jó, inkább ürügyet keresett arra, hogy hazakísérjen. Mondjuk, nem bántam. Sőt!

Otthon felmentem Facebookra és döbbentem tapasztaltam, hogy 62 felkérésem van. Mindenki a suliból. Azért, ez már túlzás! Ráadásul volt olyan is, akire nem is emlékszem. Azért visszajelöltem őket, mert végül is látásból mindegyiküket ismerem. Vagy legalábbis remélem, mert egynéhányuk nem volt ismerős külső alapján se. Hát, majd holnap megtudom, hogy kik is ők valójában. Végre végeztem a visszajelölésekkel, amikor is rám írtak. Többen is. Legalább tíz emberrel chateltem egyszerre és három még csak képről sem volt ismerős. Azt hiszem, jobban oda kell figyelnem a padom körül tornyosodó emberekre!

Vacsora közben meséltem az osztályomról anyáéknak. Lelkesen hallgattak, és néhány helyen közbeszúrtak valami egyszavas mondatot. Ezt nevezem egyirányú beszélgetésnek. Épp megemlítettem Patrikot, amikor belépett az ajtón Dávid. Gondterheltnek tűnt, inkább elhallgattam. Mint kiderült összeveszett Viviennel (a barátnőjével), és a lány kizárta a házból. Akaratlanul is felröhögtem, mire megkaptam a családom gyilkos pillantását.

-          Inkább felmegyek a szobámba. – mondtam, miközben próbáltam visszatartani a röhögésem.

-          Jobb is! – hallottam három felől.

-          Csak még egy dologra lennék kíváncsi! Mivel érted el, hogy Vivi kizárjon?

-          Semmi közöd hozzá! – förmedt rám.

-          Jól van, na!

Azzal fogtam magam és felmentem a szobámba. Még mindig szakadtam a röhögéstől. Persze nem azon röhögtem, hogy összevesztek, hanem, hogy kizárták a lakásból. Vivi a világ legnyugodtabb teremtése. Ha ő haragszik valakire, annak biztos meg van az oka. Azért remélem, Dávid nem költözik haza! Pár napig jöhet, de inkább menjen vissza Vivienhez.

Elalvás előtt megnéztem a neten az egyik táncos videónkat. A páromat Bennek (vagyis Benjáminnak) hívjak. Már tízéves korom óta vele táncolunk és csomó országos versenyt nyertünk meg. Viszont, most, hogy én elköltöztem, elég messze vagyunk egymástól. Négy óra a távolság közöttünk, szóval legalább kettő, ha félúton találkozunk. Annyi időnk pedig egyikünknek se lesz, de majd igyekezni fogunk. A tánc a szenvedélyem. Tényleg, holnap lesz a suliban az első táncszakköröm. Ez príma!